A Manchesteri Egyetem három kutatója szerint a jól megtervezett vadonvisszaállítás nem növeli, hanem éppen csökkentheti a tűzvészek terjedésének kockázatát. Ha a tájak vizesebbek és mozaikosabbak lesznek, a lángok jóval kevésbé tudnak nagy területekre átterjedni. Joe Glentworth, Anna Gilchrist és Ian Thornhill öt konkrét megoldást is javasol.

A szakértők abból indulnak ki, hogy Nagy-Britanniában szinte minden bozót- és lápi tüzet ember okoz, ám az, hogy egy tűz katasztrófává válik-e, elsősorban attól függ, milyen tájon halad át. Ezért a megelőzés mellett magának a tájnak az újjáépítése is fontos: olyan élőhelyekre van szükség, amelyek természetes módon ellenállnak a lángoknak.

A ma időtlennek tűnő, lila hangával borított, fátlan felföldi lápokat – amelyeket Charlotte Brontë a Jane Eyre-ben "a hanga vadonjaként" írt le – valójában erdőirtás, lecsapolás, legeltetés, szennyezés és égetés formálta. A nyugat-yorkshire-i Keighley Moor tőzegrétegei azt mutatják, hogy az elmúlt ezer év nagy részében a táj sokkal vizesebb volt, és tőzegképző Sphagnum mohák jellemezték a mai, égetéssel fenntartott hangás növényzet helyett. Angliában a tőzeglápok közel 80 százaléka ma száraz és leromlott állapotú, és csupán 1 százalékukon dominálnak a vizet visszatartó fajok. A száraz hanga afféle gyújtózsinórként vezeti a tüzet, ami szélsőséges szárazságban a szén-dioxidban gazdag tőzegbe is beleharaphat.

A szerzők hangsúlyozzák: a vadonvisszaállítás nem a föld magára hagyása, hanem tudatos beavatkozás a természetes folyamatok helyreállítása érdekében. Első lépésként a lápokat kell visszahozni: az árkok elzárása, a csupasz tőzeg befedése és a Sphagnum visszatelepítése megtartja a vizet. Egy 2019-es skóciai tűz után az elemzés kimutatta, hogy a leromlott tőzeg égett a legsúlyosabban, míg a helyreállított, vizesebb lápok növényzete sokkal ellenállóbbnak bizonyult; kanadai és észak-európai kutatások is ezt támasztják alá.

A második javaslat a vizes folyótájak és tavak helyreállítása: a kanyargósra visszaalakított patakok, az újra összekapcsolt árterek és a mocsarak tűzgátként működhetnek. Az észak-yorkshire-i lápvidéken hat hódgát növelte a víztározást és a száraz időszaki vízhozamot, három észak-amerikai megatűz során pedig a hódgátas folyók mentén kisebb volt a károsodás. A tavak nyílt vize is fékezi a terjedést, és vizet ad a tűzgátak nedvesítéséhez.

Harmadszor: a nagytestű növényevők – szarvasmarhák, lovak, szarvasok, bölények – legeléssel, rágással és taposással mozaikos növényzetet hoznak létre, természetes megszakításokkal. Ma azonban leginkább nagy sűrűségű, főként juhállomány váltotta fel a sokféle patást. Portugália Côa-völgyében féltermészetes lovak legeltetése lett a stratégia a földek felhagyása ellen.

Negyedszer: több mint 26 ezer spanyol tűzeset adatai szerint a lombos erdőknek volt a legkisebb a gyulladási kockázatuk, és szélsőséges tűzidőjárás modellezésekor is ötödére csökkentették a tűz intenzitását. Nagy-Britannia területének ma csak 14 százaléka erdő, ennek fele tűlevelű, jórészt ültetvény. Oliver Rackham ökológus szavaival az angol őshonos erdők "úgy égnek, mint a nedves azbeszt" – vagyis szinte egyáltalán nem.

Az ötödik pont az embereké: a szerzők szerint kell a helyi közösségek támogatása, a megelőzés, a fokozott megfigyelés, a korai észlelés és a szakszerű beavatkozás. Minden tüzet nem lehet megakadályozni, de a klímatudatos vadonvisszaállítás nemzeti ellenálló-képességi infrastruktúraként kezelhető.